- Immár negyven éve a Szegedi
Nemzeti Színház hűséges tagja, hogyan került a főiskola elvégzése után pesti
létére Szegedre?
- Az '56-os forradalom után Meruk Vilmos
került a művelődési tárca színházi főosztályának élére, aki - utólag már belátom
- nagyon okos rendeletet hozott: minden pályakezdő diplomás színésznek vidéken
kell eltöltenie két évet. A Fészek Klubban gyűltek össze a vidéki igazgatók és
főrendezők. A szegedi színházat Vaszy Viktor és Komor István képviselték. Komor
- aki korábban látott engem a Lumpáciusz Vagabundusz című tündérmesében a
főiskolai vizsgaelőadáson - megkérdezte: "Lenne-e kedved Szegedre jönni?" Víz
van? - kérdeztem. - Mert én víz mellett nőttem fel, csak olyan helyre megyek,
ahol víz is van. "B... meg, hát ott folyik a Tisza!"- felelte az ő sajátos
stílusában. Nem volt könnyű döntés Szegedre jönni, mert soha nem voltam hosszabb
ideig Pesttől távol. Amikor a két kis bőröndömmel először leszálltam a
gyorsvonatról, és megláttam a szegedi pályaudvar lepusztult épületét, azt
mondtam: Atyaúristen! Ez is város? Bementem a színházba, ahol mindenki kedvesen
fogadott. Amikor megkérdeztem a titkárnőt, hol fogok lakni, azt felelte: "Édes
Leventém, ahol lakást talál magának." Nem találtam. Három hónapig a régi
Hungária Szállodában laktam, a lakbért négy éven át fizettem vissza. Ahhoz
képest, amilyen híre a szegedi színháznak Pesten volt, nagyon jó
színészkollégákat találtam itt. Kátay Bandi, Kaló Flóri, Domján Edit, Lehoczky
Zsuzsi voltak a társulat meghatározó tagjai.
- Mi volt az első szerepe?
- Nagy bukás! Calderon A zalameai bíró című
romantikus drámájában a marcona őrmestert kellett játszanom, aki szét akarja
verni a világot. A kezdő színészek összes betegsége elért, hiába erősítettem
magamat hatalmas bajusszal. Azt az első szerepemet ismerem el egyedül bukásnak.
Reménytelen feladat volt. Igazi szereposztási baklövés. Akkor szerződtették
Szegedre Kiss Feri bácsit is, aki nem sokkal korábban szabadult a börtönből, és
Székesfehérvárott éjjeliőrként dolgozott. ő volt a zalameai bíró. Komor Pista
rendezte az előadást, aki egy csodálatos, reneszánsz ember volt. Úgy tudta
elmesélni, hogyan deportálták, hogy a hallgatósága halálra nevette magát. őt nem
is vitték volna el, csak a lányt, aki a szerelme volt. De felverekedte magát a
vonatra. Komor azzal bíztatott, bírjam ki ezt a szerepet, később majd
eljátszhatom Mercutiót. Erre csak a következő szezonban kerülhetett sor, amikor
a Rómeó és Júlia címszerepeire kiszemelt frissen végzett Mécs Karcsit és Papp
Évát Szegedre szerződtették.
- Prózai színésznek készült, hogyan találták meg mégis a zenés
feladatok?
- Békés András megkérdezte, tudok-e táncolni
és énekelni. Gellért azt tanította nekünk a főiskolán, hogy a színész sohasem
mondhatja: nem tudom. Legfeljebb megkérdezheti: Hogyan? Akkoriban nagyon sok
zenés vígjátékot játszott a szegedi színház, az egyik ilyenben, az
Érdekházasságban rám bízták egy siheder szerepét. Domján Edittel, Kaló
Flóriánnal, Földi Terivel és Kovács Jancsival játszottuk a darabot, óriási
sikerünk volt. Azután sorra osztották rám a táncos komikus
szerepeket.
- Hosszú ideig ilyeneket játszani komoly
veszélyeket rejthet egy színész számára...
- Nem tudom, másnál hogy működött ez, én
boldog voltam, hogy sokfélét játszhatok. Azt mondtam, mindenre hajlandó vagyok,
ha prózai szerepeket is kapok. őrülten sokat játszottam akkoriban. Elsősorban az
érdekelt, hogy olyan feladatokat adjanak, amelyekben meg tudom mutatni magam.
Kedves szerepem volt A vágy villamosában Mitch, de jobban izgattak azok a
feladatok, amelyekben szélesebb érzelmi palettát lehetett megmutatni.
Borzasztóan nehéz, mégis csodálatos feladat volt Kean. Rettentően izgatott,
hogyan tudok megoldani egy olyan szerepet, ami olyan távol áll tőlem, mint ide
Alsó-Dabas. Kean egy nagyképű, beképzelt, zseniális színész, márpedig én se
zseniális, se nagyképű nem vagyok. Mégis, állítólag jól el tudtam játszani.
Sokkal korábban, 1961-ben Ábrahám Pál operettjében, a Viktóriában a Jancsi
cigányt kellett életre keltenem. Színészileg jól akartam megoldani, mert sohasem
hittem abban, hogy az operett csak brettli. Ha esetleg mégis az volt, akkor is
belemagyaráztam, hogy mitől olyan az a táncos komikus. Mitől olyan lökött Bóni
gróf? Mert az agyában valami másként működik. Ha ezt fel tudom vállalni, ha
azonosulni tudok vele, akkor rögtön érthetőek lesznek a poénok. Férfiasan
bevallom, sohasem tudtam vicceket mesélni, mert poénok az életben is csak
szituációkból erednek. Aki ismeri a színházi világot, tudja, vannak úgynevezett
büfészínészek, akik a fröccs mellett roppant humorosnak tűnnek, de ha felmennek
a színpadra, akkor sehol semmi...
- Amikor elkezdte a pályáját Szegeden, hosszabb távra tervezett, vagy
csak a kötelező vidéki száműzetést akarta itt kibekkelni?
- Egyáltalán nem akartam itt ragadni! Azt
gondoltam, gyorsan eltelik ez a két év, és utána elfelejtem Szegedet. Egy év
után is csak ezerhatszáz forint volt a fizetésem. Az is csak úgy, hogy Vaszy
Viktorral kellett megküzdenem érte. Vaszy, mint a színház igazgatója és kiváló
karmester, csalt, lopott, hazudott az operajátszás érdekében. Először
ezernégyszáz forintban állapította meg a kezdő fizetésemet. Amikor megkérdeztem
tőle, miért kapnak máshol ezerhatszázat a kollégák, mellébeszélt. Azt mondtam
neki, rendben van, akkor írok a minisztériumnak. Erre rögtön felemelte
ezerhatszázra. Egy év után venni akartam egy motorbiciklit, hogy minél hamarabb
rohanhassak haza Pestre. De nem tudtam venni, mert a fizetésem olyan kicsi volt,
hogy OTP-hitelre sem adtak. Végül nagy tranzakcióval Földi Teri nevére vettük
meg a motorkerékpárt, és neki fizettem a részleteket. A Danuviával hat óra alatt
zötyögtem fel Pestre. Időközben kiderült, hogy nagy szükség van rám Szegeden.
Akkoriban forgattam még néhány filmet, de olyan sok volt itt a munkám, hogy
később már nem is hívtak. Amikor például Révész György hívott, akinek több
filmjében is szerepeltem, a titkárságon letagadtak, és át sem adták az üzenetét.
Úgy gondolták, minek idegesítsenek vele, amikor úgysem érek rá. Hosszú folyamat
eredménye volt, amíg azt mondtam: szegedi vagyok. Sőt, ma már jobban szegedi
vagyok, mint sok tősgyökeres szegedi, aki nem is tudja, hogy hol él.
- Most Lőrinc barátot játssza a Rómeó és
Júliában, amiben pályakezdőként Mercutio volt...
- Akkoriban a Rómeó és Júliában általában
idősebb, tapasztaltabb színészekre bízták a fiatalok szerepeit is. Az idősebb
korosztály biztosan emlékszik arra az 1936-os klasszikus angol filmre, amelyben
John Barrymore abszolút filozofikus figuraként keltette életre Mercutiót. Semmi
mozgékonyság, frissesség nem volt benne. Akkor úgy éreztem, Mercutio ugyanolyan
fiatal, mint mi, azaz csak az életet akarta élni. Szendrő József rendezte az
előadást, szerettem, mert hagyott bennünket játszani. Nem ellenezte, hogy az én
Mercutióm egészen más legyen. A Mab-monológ és a vívójelenet volt a meghatározó
epizód. Az összes többi, ami közte van, az az élet olyan szeretete és reneszánsz
élése, ahogyan minden fiatal a mai napig is élni akar. Ami persze nem azonos az
önpusztítással. A vívás jelenetét úgy csináltuk meg, hogy Tybalt dühből vívott,
Mercutio pedig csak játszani akart vele. Amikor Rómeó beleavatkozott a játékba,
véletlenül szaladt be a szúrás. Mercutio el sem akarta hinni: "Nem olyan mély,
mint egy kút, nem olyan tág, mint a dóm kapuja, de azért megjárja." "A
szentségit, hogy egy kutya, egy macska, egy patkány, egy pocok karmolja az
embert halálra!" Itt kell megdögleni, mert Tybalt véletlenül átszúrt Rómeó hóna
alatt? - ezt gondolhatja Mercutio, és ezt próbáltam eljátszani. Abból indultam
ki, hogy mi a véletlen halál egy olyan embernek, aki nem halálra készült, nem is
akart halált adni, csak jól akart élni, de megérti, már nem lehet. Amikor később
láttam Zeffirelli híres filmjét, csak ámultam és dühöngtem: ha nincs ilyen nagy
földrajzi távolság köztünk, azt mondtam volna, ellopták a tíz évvel korábbi
Mercutiómat.
- Mit gondol, mi történt volna önnel, hogy
alakult volna a pályája, ha nem áll ellen a csábításoknak, és elszerződik
valamelyik fővárosi teátrumhoz?
- Biztosan rossz lett volna! Én örömszínész
vagyok. Nem tudnám azt csinálni, hogy reggel hattól a rádióban vagyok, tíztől
kettőig próbálok, utána rohanok a szinkronba. Nekem ma is minden bemutatóm
hihetetlenül nagy stresszt jelent. Majd összecsinálom magam. Sokan nem is hiszik
el, azt mondják, úgyis megoldom. A pesti hajtásban valami biztosan csorbulna. De
nem is kerülhettem volna ilyen helyzetbe, mert nem vagyok az a típus. Csak úgy
szeretek dolgozni, ha kiveséznek. Vállalom azt is, hogy esetleg nem sikerül. Nem
érte volna meg az utazgatás csak azért, hogy elmondhassam, hol mindenütt
játszom. Ezért szoktam mondani, hogy örömszínész vagyok. Szeged egy élhető város
számomra, ahol jól érzem magam, mert mindig megkapom a nagy lehetőségeket.
Keant, Tevjét, Falstaffot nem játszhattam volna el Budapesten.
- Melyik volt az a szerep, ami után úgy
érezte, végképp sikerült a szegedi közönséget meghódítania?
- Nincs ilyen! Nem lehet meghódítani a
közönséget, mert az ember mindig pontosan érzi, ha valamelyik szerepe nincs
egészen rendben, és ezért sohasem lehet tökéletesen biztos önmagában. Csak a
szeretetet érzem. Annak nagyon örülök, hogy általában nem szerepekhez kötnek az
emberek. Miután már unokák is nőnek fel rajtam, etalonnak tartanak, ami nagyon
jó érzés. Ugyanakkor sohasem éreztem még, hogy kész lennék. Sőt, egyre
rosszabbul érzem magam, mert egyre élesebben látom, mi az, amit még mindig nem
tudok megcsinálni. Tudom, hogy jó színész vagyok. Álszerénység lenne tagadnom.
De ez nem jelent megnyugvást! Örök kételyeim vannak. Ma is órákig tudok rágódni
például egy Shakespeare-mondaton. Hogy lehetne úgy elmondani, hogy a nézők
biztosan megértsék. Lehet, hogy egyszer majd a pályát is azért kell abbahagynom,
mert nem bírja az idegrendszerem az egyre fokozódó elvárást.
- Érdekes, hogy miközben alapvetően
naturalista színésznek tartja önmagát, az utóbbi években Zsótér Sándor abszurd,
már-már szélsőségesen modernnek ítélt produkcióiban több szerepet is látható
élvezettel játszott, és nagy sikert aratott velük. Hogy van ez?
- Változik a világ, tudomásul kell venni, hogy
új rendezőgenerációk jönnek. Nem biztos, hogy mindig követendő utat kínálnak.
Ennyi tapasztalattal ma már azt mondom: nem akarok alulmaradni. Azt gondolom, ha
valamit jól eljátszanak, és a darabot játsszák el, akkor nem kell - már bocsánat
- finggal tojást festeni. Sohasem vagyok a rendezővel szemben ellenálló. Ha új
dolgokat kérnek - amit megértek, hiszen nyilvánvaló, hogy nem akarják ugyanazt,
amit valaki már megcsinált -, egyetlen kérésem van: adjanak szituációt.
Elsősorban ebben vagyok naturalista: szükségem van arra, hogy szituációba
tegyenek, vagy lehetőséget adjanak, hogy magamat elhelyezzem. Ha ez megvan,
akkor kész vagyok az eget is zöldre, feketére vagy lilára festeni. Ha nincs
szituáció, ha csak azért történik valami, hogy öncélúan lila legyen, képtelen
vagyok jól játszani. Zsótér Sanyival nagyon szeretek dolgozni, mert minden
kérdésemre van jó válasza, azaz mindig tudom a miérteket. A legtipikusabb
munkánk Az ügynök halála volt. Amikor felvetette, hogy megcsinálná velem, azt
mondtam neki, én már nem akarok minden áron játszani. Csak abban az esetben
gondoljon rám, ha eljátszhatom benne azt, amit gondolok. Megkérdezte, mi lenne
az. Elmondtam. Számomra Willy Loman szerepében az a legfontosabb, hogy egy ember
mit hisz sikernek és mit nem, ebben mi a hazugsága; mit képzel a gyerekeiről és
az életről; és végül milyen a valódi Amerika. Egy olyan rendezővel, aki mögött
van gondolat, érdemes megkínlódni egy jó szerepért. Egy ilyen típusú színésznek,
mint én vagyok, nagyon nehéz megemésztenie, hogy amikor Willy Lomant játssza,
bejön a feleségét, Lindát alakító színésznő Toto kutyának maszkírozva. De ha az
van mögötte, hogy ez az amerikai álomvilág, a hamis highlife paródiája, ami
jelzi a felszín alatti borzalmakat, tragédiákat, akkor képes vagyok elfogadni.
Ebbe kapaszkodtam bele. És mindig van valami, amibe bele lehet kapaszkodni. Ha
nem találok kapaszkodót, nem sikerül a szerep. És akkor elsősorban magam előtt
bukom meg. Kesserling bűnügyi bohózatában, az Arzén és levendulában Abby
Brewstert, a gazdag, öreg New York-i hölgyet játszottam, ami már önmagában olyan
abszurd volt, hogy kíváncsivá tett, működhet-e így az előadás. A próbaidőszak
végén már azt mondtam, lehettünk volna még abszurdabbak, már teljesen mindegy
volt.
- Az előző évad végén Zsótér Sándor
Falstaff címmel állította színpadra Shakespeare IV. Henrik című drámáját. A több
szempontból is rendhagyó előadást, és az ön alakítását kritikák sora méltatta. A
rettegett ítész, Molnár Gál Péter a következőket írta a Népszabadságban: "Király
Falstaffja nem történelmi múltban játszódó ripacskövér. Kilép a színpadi
sablonok kényelmességéből. A nehezebb úton vezeti végig roppant belső mérettel
hősét. Nehezebb, önlemondásos próbamunka vezetett Király Levente művészi
eredményéhez. El kellett vetnie mindazt a színészi szakismeretet, amit négy
évtized alatt begyűjtött. Újrakezdte a Shakespeare-szerep tanultával a teljes
színészetet. Mozgósította szakmai ismeretei helyett emberi ismereteit. Az
eredmény nem annak a fölszikráztatása, hogy mit tud a színész a mesterségéről,
hanem, hogy mit tud az emberi fajról. (...) Az önmaga korábbi sikereivel
hősiesen megbirkózó színész diadalmaskodik." Idézhetnék más kritikákat is,
amelyekből úgy tűnt, mintha sokan most fedezték volna fel Király Leventében a
nagy színészt...
- Lehet. Idővel rájön az ember arra, teljesen
mindegy, hogy mit írnak a kritikusok. Nagyon sokan gratuláltak, mondván, Molnár
Gál Péter soha, senkiről nem szokott így írni. Bevallom, egyáltalán nem ájultam
el a kritikájától, bár azt hiszem, megérzett az előadásból valamit, amit csak én
tudok megcsinálni. A színészi életem egy fejlődési folyamat: hullámzó, azaz hol
ilyen, hol olyan. Szegedre sokáig nem nagyon jártak úgynevezett nagy kritikusok,
ezért hosszú idő múlva újra látni valakit, felfedezésszámba mehet. Molnár Gál
Pétert nagyon becsülöm, mert azon kevesek közé tartozik, akik kemény, elemző
kritikákat írnak, és mindig vállalják a véleményüket. De soha nem felejtem el,
hogy a kritika mindig csak egy ember véleménye. Lehet, hogy más egészen másként
látja. Soha nem érdekelt, hogy épp ki ül a nézőtéren, eljött-e valamelyik
kritikus, mert ez a játékomat úgysem befolyásolja. Zsótér Sándor
Falstaff-előadásában az izgatott, hogy Falstaff mitől olyan, amilyen, mitől
gonosz vagy nem gonosz. Fastaff én vagyok! Átengedtem a zsigereimen,
megszenvedtem érte, benne van a fél életem. Vagy talán az egész is. Persze jobb
lett volna, ha mindezt előbb észreveszik, akkor talán többször írtak volna
rólam, ami egy vidéken játszó színész számára mégiscsak nagyon fontos. Annak
ellenére is, hogy a színházi egy nagyon szűk szakma, amelyben az emberek tudnak
egymásról. Pécsett, Győrött és Kaposvárott is bemutatták Az ügynök halálát, én
is nyomon követtem, hogy milyen előadások voltak. Magunk között számon tartjuk,
ki hol tart, mit csinál. Én nem vagyok igazi színésztípus, azaz nem akarom magam
mindig megmutatni. Vannak kihegyezett pillanataim: az előadásaim. Amíg bírom,
ezekbe mindenem, az életem is beleadom. De ha lejöttem a színpadról, már nem
akarok folyamatosan színész lenni. Nem intézem sem a pályámat, sem a
hírverésemet. Jólesik, ha azt mondja egy kolléga - legutóbb például Kovács Lajos
-, hogy hallott a sikeremről. Ugyan rosszul esik, ha rosszat írnak rólam, az
csak egy vélemény, attól még ugyanaz vagyok. Elsősorban ember, csak másodsorban
színész. Kétségek közt aggódva, hogy a következő szerepet meg tudom-e majd
csinálni.
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!