Névjegy
Született: Orosháza, 1939. július 11.
Tanulmányok: JATE BTK magyar-történelem-latin szak (1957-62.)
Életút: 1962- a JATE oktatója, 1978- egyetemi tanár, 1983-95 taszékvezető,
1978-79 a BTK dékánhelyettese, 1987-89 dékánja, 1979-82 rektorhelyettes, 1982-85
rektor. 1982-88 a TMB tagja, 1980- az MTA Törtenettudományi Bizottságának tagja.
1994- az MTA Közgyűlésének tagja. 1985-95 a Magy. Tört. Társulat ig.választmányi
tagja. 1991- a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottságának
tagja. A Történelmi Szemle szerkesztőbizottságának tagja. A Szeged története
várostörténete monográfiasorozat szerkesztője. A történettudomány kandidátusa
(1969), doktora (1977). Szent-Györgyi Albert-díj (1994), Szűcs Jenő-díj (1996),
MTA tagja (1998) Szeged város díszpolgára (1998)
Főbb művei: Csák Máté tartományúri hatalma (1973), Adatok "korai" helyneveink
ismeretéhez I-II. (társszerző, 1973-74), A XI. századi hercegség története
Magyarországon (1974), Az Aranybullák évszázada (1976), Szempontok korai
helyneveink történeti tipológiájához (1976), A rozgonyi csata (1978), A feudális
széttagolódás Magyarországon (1979), Levedi törzsszövetségétől Szent István
államáig (1980), Tanulmányok az Árpád-korról (1983), Az augsburgi csata (1985),
Johannes de Thurocz, Chronica Hungarorum I. Textus (társszerző, 1985), Az
Árpád-kor háborúi (1986), Az Árpád-házi uralkodók (társszerző, 1988), A
vármegyék kialakulása Magyarországon (1988), Az Anjou-kor háborúi (1988), Az
államalapító (szerk., 1988), Anjou-kori oklevéltár I-IV. (1990-96), Az Árpád-ház
tündöklése és hanyatlása (1992), Die Arpadendynastie. Die Geschichte Ungarns von
895 bis 1301 (1993), A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1993),
Honfoglaló fejedelmek: Árpád és Kurszán (1993), Korai magyar történeti lexikon
(főszerk., 1994), A történeti irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig
(1994), A magyar állam megszületése (1995), Az Árpád-ház uralkodói (Makk
Ferenccel, 1995), Magyar honfoglalás - honfoglaló magyarok (1996), Hungarian
History in the Ninth Century (1996), Honfoglalás és társadalom (1996), A
székelyek eredetéről (1996), A magyar nemzet megszületése (1997).
|
- Professzor úr, hogyan emlékszik vissza gyermekkorára? Milyen
élmények, hatások befolyásolták későbbi pályaválasztását?
- Nem értelmiségi közegből indultam, szüleim, nagyszüleim kétkezi munkások
voltak. Apai ágon hódmezővásárhelyi, anyai ágon orosházi származású vagyok.
Gyerekkorom egyfelől roppant nyugodtan és békésen telt, egyetlen gyermeke voltam
szüleimnek. Tízéves koromig mindkét nagyszülőnk velünk együtt élt, tehát
háromgenerációs családban nőttem fel, ahol négy felnőttre jutottam egyedüli
gyerekként. Így törődéshiánnyal, kicsapatottságérzéssel nem találkoztam. Ez
azért fontos, mert az idegrendszeri stabilitás, a világlátás, a fészek melege
életre szóló útravalót jelentenek. Másfelől ezek az évek nagyon zaklatott
korszakban teltek. Ha valaki 1939 júliusában születik, akkor öntudatlanul is
átélője annak, hogy két hónap múlva kitör a világháború, amelybe két év múlva
Magyarország is belép, s arra eszmél a világból, hogy közeledik a front,
menekülnek az emberek. Jól emlékszem, Orosházán szintén voltak bombázások, a
házunktól fél kilométerre is becsapódott egy hatalmas lövedék. Egyszerre volt ez
nagyon szép és nagyon riasztó világ. Amire ezekből az évekből legszívesebben
gondolok vissza, s ami egész pályámat alapvetően meghatározta: egy végtelenül
tisztességes, abszolút korrekt, hagyományőrző, értékeket elismerő, tisztes
szegénységben élő falusi környék volt miénk, ahol mindenkinek megvolt a
megélhetést éppen csak hogy elemi szinten biztosító foglalatossága. Ahol
mindenki pontosan tudta, mi a dolga, s azért mire számíthat. Olyanfajta félig
paraszti, félig iparos világ volt ez, ahol nem voltak identitászavarok. Ebbe a
világba nőttem bele, és azt az életreszóló útravalót kaptam, hogy az emberi
tisztesség, a becsület, a szavatartás a világon a legfontosabb értékek.
Református vallásra kereszteltek, evangélikus népiskolában kezdtem meg
tanulmányaimat. Később a város legnagyobb állami iskolájába kerültem, majd 1953
és 1957 között a Táncsics Mihály Gimnáziumba jártam, ami kétségtelenül az
intellektus csúcspontjának számított Orosházán.
- Az eddigiekből arra következtetek, tanárainak is meghatározó
szerepük lehetett a továbbtanulásában...
- Gyerekkoromtól kezdve igazából egyetlen dolog érdekelt: a betű. Nagyapámnak
volt egy cséplőgépe, unokatestvéreim állandóan annak a kallantyúit rángatták.
Engem csodabogárnak tartottak, mert nem tartottam velük, hanem a házban
található Est lapokat és a Tolnai Világlapja példányait búvárlottam. Azt hiszem,
egész pályám szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy mint eminens
diákra, felfigyelt rám Juhász Antal, a gimnázium igazgatója. (Ő később Szegedre
kerülvén a Ságvári gimnázium igazgatója lett, fia pedig ma professzorkollégám az
egyetemen.) Harmadikos koromban a kezembe adta a 19. századi klasszikus magyar
irodalom legjavát. Meghívott a lakásába, amire élesen emlékszem ma is, mert
életemben akkor láttam először polgári ízléssel berendezett, úgynevezett úri
lakást, ahol nem sublót és komód, hanem könyvszekrények álltak a szobában,
parketta volt és fürdőszoba.
- Milyen művek voltak önre a legnagyobb hatással?
- Vörösmarty és Madách összes művét végigolvastam. Emlékszem, a Cserhalom és
a Zalán futása különösen megragadta a fantáziámat.
- Így már érthető, honnét ered az érdeklődés a korai magyar
történelem iránt...
- Akkor oltódott belém, hogy része vagyok egy nagyobb közösségnek. A múlt a
19. századi reformkor klasszikus-romantikus költőivel fogott meg. A
továbbtanulás szempontjából soha nem is jött más szóba, csak a szegedi egyetem.
Az ötvenes években Orosháza szemszögéből Budapest irdatlan és beláthatatlan
messzeségben volt. Az akkori infrastrukturális viszonyok között egy orosházi
munkásember fia nem is gondolhatott arra, hogy a fővárosba menjen tanulni.
Számunkra akkor Szeged volt "a" város. Juhász Antal hatására akkoriban még
irodalmár akartam lenni. A magyar szak volt a kabát, s hozzá a szűkös kínálatból
a történelmet választottam gombnak.
- Mikor fordult meg a dolog?
- Az egyetemen hosszabb folyamat eredményeképpen jutottam el a történelemhez,
ebben szerepe volt tanáromnak, Karácsonyi Bélának, akihez már első évtől
oklevélolvasásra jártam, bár latinul még semmit sem tudtam, csak az egyetemen
kezdtem el tanulni. Amíg másodév végén nem választottam középkori történeti
szakdolgozati témát, inkább magyarosnak számítottam. Akkor történt meg a
legfontosabb fordulat: a történelem lett a kabát, s a magyar szak a gomb
hozzá.
- Hogyan emlékszik az egyetem akkori szellemiségére,
oktatóira?
- A szegedi egyetem bölcsészkarán az ötvenes évek nem értek véget 1956-ban,
sőt bizonyos történészrégiókban még a hatvanas években is olykor-olykor az
ötvenes években éreztük magunkat. Egyes oktatók továbbra is készítettek a
hallgatókról káderlapokat. Az osztályszempontok mindenek felett álltak.
Előszeretettel szóltak bele a hallgatók magánéletébe. Erőteljes késztetések
voltak a politikai állásfoglalásra. Nem hagyták autonóm módon szerveződni a
hallgatókat, hanem a maguk céljai érdekében tudatosan irányították őket.
Létezett egyfajta besúgói rendszer, amit egyes tanárok - különböző hatásfokkal -
működtettek. Az egyetem bizonyos történészrészlegeinél nem a tudományos munka
volt a meghatározó, hanem a mozgalmi tevékenység. Egyik-másik ezek közül nem
volt rossz oktató, de amit tanítottak, az színtisztán dogmatikus valami volt.
Úgy gondolták, a történelem arra való, hogy az elméletet igazolja, s nem a
történelem tanulmányozása hoz létre és alakít elméleteket. A dogmatikus,
sztálinista értelemben vett, nagyon vulgarizált marxizmus a mindennapjainkban is
jelen volt, erről vitatkoztunk éjszakánként a kollégiumban. Voltak olyanok, akik
azt mondták, a népi demokrácia egyetemének, a proletárdiktatúrának az a
feladata, hogy mindenkit a rendszer egyszínű katonájává neveljen, s legyünk örök
életünkre hálásak, hogy mi lehetünk azok, akik a fáklyát fogjuk vinni. Másokkal
együtt én is sokáig hálás voltam az elmúlt rendszernek, hogy faluszéli gyerek
létemre egyetemi diplomát szerezhettem, egyetemi oktató lehettem. A hálában nem
nagyon volt közöttünk vita, de abban már igen, nekem az-e a dolgom egy életen
keresztül, hogy egy elméletet szajkózzak, s tényeket tüntessek el, söpörjek
szőnyeg alá csak azért, hogy az elmélet kristálytisztasága ne szenvedjen
csorbát. Nagyon hamar megértettem, nekem az a dolgom, hogy új ismereteket adjak,
és a tények alakítsanak ki maguknak elméletet. Történetfilozófiai,
életfilozófiai, ontológiai kérdéseket vitattunk meg, az egész kollégiumi időszak
alatt azt a kérdést jártuk körül: mi végre vagyunk a világon. Később, Tamási
Áron Ábel Amerikában című regényét olvasva rájöttem, az író megfogalmazott
valamit, amiről a mi vitáink is folytak. A regényből azt a híres mondatot
szokták idézni, amit a néger mond Ábelnek: "Azért vagyunk a világon, hogy
valahol otthon legyünk benne." Úgy érzem, fontosabb, amit Ábel felel erre:
"Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen
a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy
megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a
megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent
megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon
lehetünk." Később jöttem rá, hogy egész pályám ehhez a gondolathoz igazodik.
Valahol otthon lenni - nem csak egy fizikai helyet jelent. Az egyetem legnagyobb
élménye: nem hagytam, hogy maga alá gyűrjön a dogma, s hogy nekem kelljen egy
elméletet kiszolgálnom. Minden elmélet sápadt és halovány az élet
sokszínűségéhez képest. Már egyetemista koromban tudtam, hogy nekünk nem a tarka
és zegzugos világot tanítják, tisztelet a nagy tanáregyéniségeknek, Wittman
Tibornak, bizonyos szempontból Mérei Gyulának. Irodalomból például Király
Istvántól nagyon osztályszemléletes irodalomtörténetet tanultunk, Pándi Pál is
tartott előadásokat egy évig. Az Aczél-kör legbelsőbb tagjai, markáns marxisták
tanítottak. Tőlük nagyon egy szempontból nézett világra kaptunk rálátást.
Valahol az ösztöneimben már akkor éreztem - talán mert Orosházán az egyik
szomszédunk kupec volt, a másik szíjgyártó, a következő kereskedő, a negyedik
pedig fagylaltos -, hogy a világ sokkal bonyolultabb, mint ahogyan a marxizmus
homogén egyveretűségében próbálja mutatni. Egy hihetetlenül tarka népi világból
jöttem, s a zsigereim tiltakoztak az ellen, hogy beskatulyázzanak és egy dogma
egyenes útján haladva kiemeljem azokat a tényeket, amelyek igazolják, és rossz
bűvész módjára tüntessem el a nagy kalapban azokat, amelyek nem igazolják az
elméletet. Nagy élmény volt, amikor ráébredtem, hogy ehhez képest mást kell
csinálnom.
- Diploma után rögtön az egyetemen maradt; remélte, hogy változtathat
a viszonyokon?
- Nem vagyok forradalmi alkat, 1962-ben nem azzal a tudattal léptem be
oktatóként az egyetem kapuján, hogy meg fogom változtatni a világot. Jó ideig
megmaradtam marxistának, csak nem voltam dogmatikus. Történelmi távlatból ma már
sokan hajlamosak azt gondolni, hogy minden marxista gondolkodásában lerobbant
valaki volt. Anyagelvű történész voltam, ebbeli tulajdonságaimat azóta is
megőriztem. Marxistáktól teljesen szokatlan módon a tényeket maximálisan
előtérbe állítottam. Ha van történetírói munkásságomnak egyéni jegye, akkor az
elsősorban az, hogy rendkívül forrástisztelő, adatszerető, ténytisztelő
történész vagyok, és nem vagyok hajlandó a tényeket különböző elméletek
szolgálatába állítani. A legtöbb munkám azzal kezdődik vagy azzal végződik, hogy
minden kérdés egyedi vizsgálatot igényel. A történelemben nincsenek sémák,
sablonok. Először metodikájában szakítottam a marxizmussal. Nem úgy viselkedtem,
mint sok marxista történetíró, aki nem kutatott, mondván, Marx azt már úgyis
megmondta. Neves pályatársaim idézeteit tudnám sorolni: adott az elmélet, ahhoz
megkeresem a megfelelő adatokat, a többiről nem szólok. Ezzel szemben nekem az
volt a véleményem, hogy mindent tisztességesen kutatni kell. Az más kérdés, hogy
akkor még talán túlzottam élt bennem, hogy a séma szerint építkezzem. De már
voltak "forgácsok", amelyek kihullottak a rendszeren, mert nem tudtam
beilleszteni őket. Így indult el bennem a kétkedés folyamata, s rájöttem, hogy
nemcsak a dogmákkal van baj, hanem a dogmátlanított elmélettel is, tehát azzal,
hogy a történelem meghatározója az osztályharc. Ebbe a rendszerbe kezdtek nem
beilleszkedni a "forgácsok". Egyéni motivációk is tovább taszítottak a
marxizmustól, s közelítettek egy izmusoktól mentes történetfelfogás felé. Ami a
szomszédos országokban a magyar történelemmel történt, az a világon párját
ritkító jelenség. A középkori magyar állam területéből hét környező ország
részesedik, s ezek megpróbálták a maguk 20. századi szempontjait érvényesíteni a
középkori magyar történelemmel szemben. Ezt ráadásul marxisba köntösben tették,
így duplán éreztem, hogy egy dogma szorításába került a magyar történetírás. Ez
vezetett el ahhoz, hogy már a hetvenes években nagyon kemény vitákat folytattam
szovjet, román, szlovák és horvát történészekkel. Időnként jöttek válaszok, s
olyankor tényleges tudományos polémiává változott a vita, időnként pedig süketek
párbeszédét folytattuk.
- Melyik volt az első olyan munkája, amelyre a szakma felkapta a
fejét, beszélt róla, jegyezni kezdték önt?
- Szerencsém volt! Az első kismonográfiám három évvel a diploma után,
1965-ben jelent meg. Erre már országosan felfigyeltek, mert olyan elesett
állapotban volt a magyar középkor kutatása, hogy ha valaki írt egy ötíves
kismonográfiát a Szent István halála utáni esztendőkről, az a szakmát
feltétlenül felrázta. Az egyetemen csak ötödévben derült ki, hogy végül a
történelem tanszéken maradok. (Nyíri Antal professzor úr is szeretett volna maga
mellé venni a nyelvészeti tanszékre.) Diploma után úgy gondoltam, előbb olvasnom
kell, s csak utána publikálni, ezért három évig kutattam első munkámhoz, a
Megjegyzések az ún. pogánylázadások kora történetéhez. Ezt a munkát számomra
teljesen meglepő módon a Szabad Európa Rádió 1965-ben politikai felhanggal
ismertette: egy magyar történész írt egy olyan kismonográfiát, amelyben
erőteljesen kifejezi a magyarság nyugati irányú elkötelezettségét, és a nyugati
eszmék iránti vágyódását. Valóban erről volt szó a könyvben, de természetesen
azt már a Szabad Európa munkatársai gondolták hozzá, hogy ennek kódolt üzenet
értéke van. Semmi kódolt üzenet nem volt benne! Soha életemben nem írtam kódolt
üzenetes munkákat, mert soha nem voltam politikus. Ez a munkám annyiban is
berobbanást jelentett, hogy rögtön megjelentek nálam az elhárítástól, hogy
kifaggassanak, milyen kapcsolatom van a Szabad Európával.
- Hogyan került az írás a Szabad Európához?
- Fogalmam nincs. Valaki valahogyan kijuttatta. Lényegében azt írtam le ebben
a tanulmányban, hogy Szent István halála után a nagy kérdés az volt:
visszatérünk-e a keleti pogánysághoz, vagy pedig csatlakozunk a nyugati típusú
feudalizmusho?. Arany Jánossal szólva "gondolta a fene", hogy ennek politikai
sugallata lesz. Ezután már jegyeztek a Szabad Európánál, s több munkámat is
ismertették. Mindez a szakmában is rám irányította a figyelmet. Később már nem
jöttek el hozzám a belügyesek, én sem mentem hozzájuk. A szakmában azóta is
mindig egy kicsit az érdeklődés homlokterében vagyok. Bizonyos dolgok, például a
kettős honfoglalás kérdésében László Gyulával folytatott nyílt vitám, vagy
legfrissebben a nomadizmus kérdésében folytatott polémiáim is a figyelem
központjában tartottak.
- Milyen tulajdonság a legfontosabb ahhoz, hogy valakiből jó
középkorász legyen? Szorgalom? Kitartás? Fantázia?
- Az alázatot tartom a legfontosabbnak. Aki egyáltalán ilyen pályára gondol,
abban szorgalom bizonyára adott. A tehetség nem megfogható dolog, az
bizonyítandó. A középkorkutatás nagyon munka- és időigényes szakterület. Itt nem
két könyvből kell egy harmadikat írni, nem egy dogmához kell igazítani néhány
gondatlanul összefércelt adatot. A középkor nem annyira politikummal átszőtt
terület, ezért erre vonatkozóan a marxi elmélet sem volt úgy kidolgozva, mint a
modern korra nézvést. Könnyebb dolgom volt új eredményeket hozni, mert nem volt
annyira erős az ideológia. Épp azért, mert ebből a korszakból kevesebb az adat,
nagyon keményen meg kell küzdeni mindenért, és sokféle ismeretanyagra van
szükség. Alázat kell ahhoz is, hogy fejet hajtsunk a tények előtt. Ez a munka
egyfajta speciális életmódot is követel. Természetesen nem kolostori műfaj a
középkorkutatás, ahol csak a legszigorúbb időbeosztással lehet dolgozni, de az
is biztos, hogy nem fürdővárosokat kedvelők, mondén életet élők terepe, mert a
munka érdekében le kell mondani sok világi élvezetről: a nagy autókázásokról, az
éjszakai kiruccanásokról, a nagy társasági életről, a jómód bizonyos külső
dolgairól. Ráadásul ezzel pénzt sem nagyon lehet keresni, mert ez egy száraz
szakma, nem igazán eladható, a média sem nagyon vevő rá. Kit érdekel II. István
kora vagy a jobbágytelek kialakulásának kérdése!? Ezek olyan szaktémák,
amelyeket az ember érdeklődésből csinál és alázattal művel. Aki erre a pályára
adja a fejét, feltétlenül kell hogy rendelkezzék elhivatottsággal is. Nem
patetikus értelemben gondolom, s nem küldetéstudatot értek alatta. Egyszerűen
tudomásul kell venni, hogy sarokházat a tudományából nem fog építeni, tízmilliós
autót sem tud vásárolni. Azt is tudomásul kell venni, hogy - ritka kivételektől
eltekintve - nem fog az országos érdeklődés homlokterébe kerülni. Az én korai
berobbanásom egy speciális körülménnyel volt kapcsolatos, és talán azzal is,
hogy elég sok művet írtam, így sokfelé eljutottak a munkáim, és reflektálhattam
a visszhangokra. Ha valaki életében két-három könyvet ír, az nagyon tisztes
dolog, de azzal kevéssé lehet betörni. Nekem eddig 68 önálló könyvem jelent meg,
és ebben a szerkesztések nincsenek benne. Így nagyobb sanszom volt arra, hogy
felfigyeljenek rám, de nem ez a jellemző a középkorkutatásban. Az alázatot
nemcsak a források iránt tartom szükségesnek, hanem a világ kihívásaival szemben
is. Aki a tehetségét aprópénzre váltja, nyelvtudása révén alkalmilag
fordításokat vállal, középiskolásokat készít fel az egyetemre, annak számolnia
kell azzal, hogy ezek a dolgok úgy kiszívják az energiát az emberből, hogy
előbb-utóbb óhatatlanul mérlegel, melyiket éri meg csinálni. Ezzel az alázat
tűnik el, hiszen azáltal, hogy fordít vagy a felkészítő munkával emberi sorsokat
tart a kezében, fontos személynek érezheti magát, de azzal, hogy leülök az
asztalhoz, és elolvasok néhány ezer oklevelet, én nem érzem kevésbé fontosnak
magam, de a társadalom nem igazolja vissza azonnal. Ha valakinek nagy szüksége
van arra, hogy hetente, havonta visszajelzést kapjon, mennyire fontos ember,
akkor ne jöjjön középkorásznak, mert itt ilyen érzései nem biztos, hogy egy
ideig lesznek. Az alázat elsősorban abban mutatkozik meg, hogy legyen lelkierőm
leülni az oklevélhez, elővenni a nagyítót, és elképesztően nehezen olvasható
szövegeken egy életen keresztül végigrágni magam.
- Ugyanakkor ez a nyomozómunka hallatlan szellemi izgalmat is
jelent...
- Tulajdonképpen ezért csinálom! Kicsit gyermekesnek is tűnik ez. Ha az ember
jobb anyagi körülmények között Nyugat-Európában vagy Amerikában lenne
professzor, akkor ennek még jobban tudna örülni. Hosszú évek óta
szisztematikusan Anjou-kori okleveleket olvasok. Nekiláttam, s 1301-től kezdve
minden oklevelet latin eredetiben elolvasok, kijegyzetelek, magyarra fordítok,
regesztát készítek belőle, és a regesztát apparátussal fölszerelve - ki olvasta
még el, ki mit mondott róla - közzéteszem. 1301-től 1322-ig jutottam el, azaz
egy szűk emberöltő, huszonkét év anyaga ment át a kezemen. Ebből a korszakból,
akiről írás maradt, mindenkit ismerek. Tamási Áronra visszatérve, ez hallatlan
otthonlétet jelent. Nemcsak Szegeden vagyok otthon, hanem az Anjou-kor egy
szakaszában is. Amikor kézbe veszek egy olyan oklevelet, amit még senki nem
olvasott el - és több ezer ilyen van -, akkor olvasás közben sorra jönnek elő az
emlékképek a szereplőkről. Százával vannak személyes ismerőseim az Anjou-korból,
akiknek tudok a gaztetteikről, csínytevéseikről, megjavulásukról. Így otthon
lenni egy korszakban majdnem annyi, mint térben otthon lenni valahol.
- Mit gondol, mennyire tárgyszerű a mai magyar
történetírás?
- Vannak olyan területek, ahol elfogultsággal vádolnak bennünket. A magyar
történetírással kapcsolatban a legfontosabb globális vád szomszédaink részéről:
egyfajta "birodalmi" koncepcióban gondolkozik. Ezt vállalnunk kell! Ez nem azért
van, mert napjainkban visszavágyjuk a Trianon előtti Magyarországot, hanem
egyszerűen azért, mert 1918-ig - de jure 1920. június 4-ig, a békeszerződés
aláírásáig - egy nagy történelmi Magyarország létezett. Bennünket attól
eltiltani, hogy a saját történelmünket kutassuk és tanítsuk, nem szabad. Nekünk
nemcsak arra van elidegeníthetetlen jogunk, hogy Afrikát, Bizáncot, Japánt vagy
épp Kamcsatkát kutassuk, de méginkább jogunk, sőt kötelességünk, hogy Erdélyt, a
Felvidéket, a Délvidéket vagy épp Burgenlandot kutassuk, mert mert a magyar múlt
szervesebb részét képezik. Megértem a szomszéd országokat is. Viszonylag
tűrhetően ismerem például a szlovák történetírást. Pályám elején intenzíven
foglalkoztam Csák Mátéval, két könyvet is publikáltam róla, s az ő kedvéért
tanultam meg annyira szlovákul, hogy a szakirodalmat még ma is egy kissé, de
harminc évvel ezelőtt folyamatosan tudtam olvasni. A szlovák történetírást
mélységesen megértem, tudniillik Szlovákia fiatal állam. A szlovák nemzet
ezekben az évtizedekben formálódik ki, és keresi a gyökereit. Minden nemzet
átment ezen a fázison, amikor megpróbálta a történelembe minél mélyebben
beleereszteni a gyökereit. Ez a ma szempontjából esetleg irritáló lehet. De ne
felejtsük el, hogy amikor a 18-19. században mi is mélyen beleeresztettük
gyökereinket a múltba, akkor ez az osztrákokat irritálta! De Ausztriának is el
kellett fogadnia, hogy nagy keleti végein él egy nem német nyelvű, nem azzal az
azonosságtudattal rendelkező, más mentalitású népesség. Most nekünk is el kell
fogadnunk: a mi "nagy magyar birodalmunk" újkori, legújabb kori történelmében a
sors, a demográfia így hozta, hogy más népek alakítottak államot, vagy
csatlakoztak Kárpát-medencén kívüli nyelv- és mentalitástestvéreik államához.
Ezek most a történelmiségben próbálnak gyökeret ereszteni. Ezek a folyamatok
idővel le fognak tisztulni, de ez nem azt jelenti, hogy most időnként,
alkalmanként ne figyelmeztessük őket. Mint ahogyan ők is figyelmeztetnek
bennünket. Ebben az esetek nagy részében nincs igazuk. Mert nekünk Japánt
kutatni jogunk, de a Kárpát-medencét kutatni kötelességünk. A
történettudományban nincsenek kicövekelt dolgok, mindent szabad kutatni. A
szomszédos országok történészeinek sem kell rossz néven venniük azt, hogy az ő
történelmükbe vágó dolgokat kutatunk. Mert nem is biztos, hogy az ő
történelmükbe vág. Quo jure? Másrészt pedig a kutatás szabadsága itt ma már
messzemenő. Ars poeticám, hogy a középkori magyar történelmet egyszerre kell
nemzetközi összefüggésekben, ugyanakkor szigorúan a forrásokra építve kutatni.
Erre törekedtem például a magyar állam megszületéséről szóló könyvemben, vagy
például a magyar nemzet megszületését tárgyaló kötetem el sem készülhetett volna
tág horizontú európai tabló felvázolása nélkül.
- Professzor úr, visszatekintve hogyan értékeli a Szeged-monográfia
jelentőségét? Betölti azt a szerepet, amit szántak neki?
- Ilyen méretű munkát körülbelül száz évente készíttet egy város. Az ország
sem sokkal sűrűbben, talán kettőt-hármat évszázadonként. A Szeged története mint
szaktudományos munka messzemenően betölti hivatását. Aki tudományos mélységben
kíváncsi a város történetére, az most és még nagyon sokáig használni fogja
ezeket a köteteket, hiszen iszonyatos mennyiségű tényanyag van bennük. Amire az
indulás pillanatától büszke voltam: széles magyar és európai horizonttal
dolgozik. Az, hogy közel hetven munkatárs közreműködésével jött létre ez a
munka, mutatja, hogy a nagy specializáltságot igénylő részek nagyon szakszerűen
lettek kidolgozva. A nagyközönség vonatkozásában viszont a Szeged története nem
töltheti és nem fogja betölteni hivatását, mert aki nem szakmai igénnyel
közeledik a város múltjához, az nem fogja kézbe venni az ötkötetes monográfiát.
Ezt általában úgy hidalják át, hogy a hasonló munkákból készítenek egy rövidebb,
egykötetes kompendiumot. Már évekkel ezelőtt felvetettem a polgármester úrnak,
hogy itt lenne az ideje egy egykötetes Szeged története kompendium
elkészítésének, amit nem feltétlenül a legjobban kvalifikált, de esetleg
bikkfanyelven író történésznek kellene megcsinálnia, hanem olyan, történeti
kérdésekben járatos újságírónak, kultúrmenedzsernek, aki történelem szakot
végzett, tudja, mi a történelem, ugyanakkor van stílusa. Igazából egy ilyen
munka töltené be a hivatását. Nem véletlen, hogy miközben Magyarország
történetéről az elmúlt száz évben három nagy munka is készült - 1895 táján a
tízkötetes Millenáris, utána mintegy a felezőidőben a Hóman-Szekfű, majd a
tízkötetes Magyarország története -, ezeket nem nagyon forgatja az átlagos
olvasó. Szakembereknek szólnak, nagyon jó, hogy vannak, de időközben nagy
sűrűséggel kiadnak különböző egy- és kétkötetes kompendiumokat a magyar
történelemről, s ezeket olvassák az emberek. Ezért nagyon pártolnám azt az
ötletet: valaki alázattal vállalkozzék arra, hogy szigorúan a mi várostörténeti
monográfiánk alapján - amely a rendszerváltáson átívelő ideológiamentes munka -
kétszáz-kétszázötven oldalon összefoglalja Szeged történetét. Ezt akár
népkönyvként lehetne Szegeden árulni. Állítom, nagyon sokan megvennék,
elolvasnák, afféle bestsellerré válhatna. Tíz év múlva egy történeti kérdések
iránt érdeklődő literátornak megint ki lehetne adni egy ilyen munkáját, mint
ahogyan ma is több Magyarország története forog a könyvpiacon.
- A Szeged története ötödik kötete 1944-ig jutott el. Van remény a
közeli folytatásra?
- Úgy gondolom, a történeti távlat hiánya miatt nem feltétlenül kellene ezzel
most foglalkozni. Ez az új évszázad feladata lenne. Fel kellene nőnie egy olyan
történész generációnak, amelyik érzelmileg már nem kötődik ezekhez az
eseményekhez, amelyik saját személyén keresztül is történelemként tekint erre a
korszakra. Ma nemcsak azért kényes ez a kérdés, mert még élnek a szereplők. Ha
ezzel a feladattal megbíznak egy hatvanéves kutatót, aki ezen időszak nagy
részét tevékeny szereplőként élte végig, aki benne volt ezekben a dolgokban,
akkor nem biztos, hogy nagyon nagy objektivitást fogunk kapni. Annak viszont
semmi akadálya nem lenne, hogy 1944-től kezdve összeállítsunk egy kronológiát,
amely ösztövér vázát adná annak, melyik évben mi történt. Meg kell mondjam, erre
nem állnak rendelkezésre e pillanatban azok a megbízható standard szakemberek,
akik egy ilyen munkát meg tudnának csinálni. Ehhez új kutatások szükségesek. Azt
hiszem, meg kell várnunk az új évszázadot, amikor amúgy is el kellene hogy
induljanak az ide vonatkozó kutatások, s annak melléktermékeként meg lehetne
csinálni a kronológia 1944 októberétől induló második kötetét is.
- Milyen tervei vannak a következő évekre?
- Az emberek többsége esküszik arra, egyszerre csak egy témán lehet dolgozni,
én viszont mindig több kérdéssel foglalkoztam egyszerre. Nem tudtam volna 68
kötetet megírni, ha mindig csak egy témán dolgozom. Folytatom az Anjou-kori
oklevelek kutatását - ebből most jelenik meg az ötödik kötetem -, ameddig élek,
ezen fogok dolgozni. Közben beindítottam egy vállalkozást Az államalapítás
korának írott forrásai címmel: egy tíztagú munkaközösséggel 1999-2000-re
letesszük Szent István és tágabb kora forrásanyagát magyar fordításban szakszerű
kommentárokkal. Ennek az oktatásban, a tömegtájékoztatásban és a közművelődésben
óriási jelentősége van. Csongrád Megye Önkormányzata támogatása révén mód van
arra, hogy 2000-ben reprezentatív tanulmánykötetet adjunk ki Szent István és
Európa címmel, amelyet Makk Ferenc professzorkollégámmal és barátommal együtt
ketten szerkesztünk. Ebben húsz külföldi és hazai szerző bemutatja, hogy mit
jelentett Szent István korában Európa, mit jelentett a régió és mit jelentett a
kettő között Magyarország. Ezzel köszönti a második ezredforduló az első
ezredfordulót. Fölkérést kaptam, hogy a millennium tiszteletére készítsem el a
magyar 11. század új szempontú, majdnem hogy szociológiai jellegű feldolgozását.
Hagyományos módon már megírtam ezt a korszakot. Egy ilyen új struktúrájú
összefoglaló a források miatt szinte teljesíthetetlen feladat, igazi kihívás
számomra. Azt vallom, a kutatói pálya vége felé járó embernek sem kell
idegenkednie a kihívásoktól: meg kell tudnia adni rájuk a válaszokat.
Hollósi Zsolt
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!