Eddig is kínosan átlátható volt mindaz, amivel igyekeztek megnyerni sárgákat, feketéket, fehéreket, külföldieket és hazaiakat arról, hogy az amerikai hős példája az egyetlen követhető eszmény, melyre érdemes figyelni a világban. A véres terrortámadások azonban nem csak a Wold Trade Center tornyait döntötték romba, hanem az amerikai álomba vetett hit hegemóniáját is. Amerika ugyanis olyan ügyetlenül ragaszkodik saját kliséihez, hogy felmerül bennünk a kérdés: Amerika szülte-e Hollywoodot, vagy Hollywood Amerikát. A tragédia túlélői ugyanis kezdenek úgy viselkedni, mint egy sablonos hollywoodi produkció szereplői. Az első sokkot követően máris a mítoszteremtésen kezdtek ügyködni a történelem helyi alakítói. Bush elnök fenyegető kijelentésekkel élesztgette az amerikaiak bosszúvágyát, mire a honpolgárok felvásárolták az országban található összes csillagos-sávos lobogót. A hollywoodi sztárok azonnal szuperkoncertet szerveztek az áldozatok családtagjainak megsegítésére, ám a sztárok hősökként emlegették a szerencsétlenül járt embereket. A hazaszeretetnek ez a hirtelen fellángolása számomra pótcselekvés, egy olyan társadalom reakciója, amely hirtelen azt sem tudja, miként védheti meg gazdagságát, és az ezzel járó hatalmát. Alig vannak olyanok, akik megkérdőjelezik egy esetleges ellencsapás jogosságát, noha az elkövetők kiléte még ma sem tisztázott. Amerika nem hajlandó elgondolkodni világtörténelmi szerepének sarkalatos kérdésein, hanem bosszú után vágyik, mint egy cowboy film főhőse, aki hajlandó legyilkolni egy egész indián törzset, csakhogy meggyilkolt apjáért elégtételt vegyen. Az Egyesült Államok erre a valóban kegyetlen támadásra úgy reagál, mint egy erős és gőgös ember, akit váratlanul pofon vágott a vézna szomszédja, így zavarában még gőgösebb lesz, és befeszíti bicepszeit.
Leszögezem, az emberiség elleni egyik legsúlyosabb cselekedetnek tartom a támadást, akárki követte is el. A sejthető tettesek büntetést érdemelnek, méghozzá keményet, mégsem szerencsés „barlangokban lakó barbárokról” beszélnie az államok elnökének. Bush tudja, hogy honfitársai az egyszerű szóhasználatból értenek, (hiszen hollywood teremtményei) ezért az egész konfliktust a civilizáció és a kőbaltás vademberek harcaként mutatja be. Nem csoda, ha ezzel a megközelítésmóddal nem szimpatizálnak sem a nyugati féltekén élő muzulmánok, sem az elégedetlenkedő arab országok. Ezzel a mentalitással „rendet lehet vágni” a szegénységük miatt lázongó hegyi törzsek között, békét és megnyugvást azonban nem lehet elérni. Az amerikaiak túlzottan is egyszerű problémafelvetése ugyanakkor azt is sugallja, hogy senki sem kételkedik egy eljövendő konfliktus végkimenetelében, pedig a „barlanglakók” legalább olyan kemény ellenfelek, mint annak idején a „dzsungellakók” voltak. Nem véletlen, hogy a vietnámi háborút máig nem tudta megemészteni Hollywood, így az amerikai közvélemény is igen megosztott ebben a kérdésben.
Az amerikaiak most úgy várják a háborút, mint tíz éve, Kuvait iraki megszállása után. Nézik majd a CNN-en, miként csapnak le a hős amerikai katonák a vérszomjas terroristákra, aztán várják haza a hősöket, hogy a tűzoltók után őket is ünnepelhessék. Ez az amerikai álom forgatókönyve, ami nekem túl szép, és túlságosan mesterkélt. Nem kívánom az amerikai álom pusztulását, mert a világban értékválságot okozna, ha egyszer végkép leszámolna vele egy fanatikus terrorista állam. Ez az álom azt sugallja ugyanis, hogy mi a jó oldalon állunk, és a jó mindig győz, így tartva meg bennünk a jövőbe vetett hitünket. Ebben a hitben bizony mi is osztozunk az amerikaiakkal, ezért nem is kételkedünk igazán abban, hogy mellettük a helyünk. Pedig a lelkiismeretünk nem lehet teljesen tiszta, hiszen egy önhitt, felsőbbrendűségét a filmvászonra álmodó civilizáció nevében indítanak háborút a szövetségeseink. Egy steril világ igyekszik majd rendet csinálni a baktériumoktól hemzsegő ismeretlenben, hogy önmagát megvédje a fertőzésektől. Kétségtelen, kegyetlen világ jár azokra, akik nem ismerik el a nyugati világ értékeit, de elgondolkodtunk-e már a feltételezett ellenség érvein? Most olyanok állnak velünk szemben, akik hisznek a saját igazságukban, és az ő hitüket nem a hollywoodi álomgyárak táplálják, hanem a kabuli utcák nyomora.
Szincsok György
2001. szeptember 23.
,
